Facebook

❓SZÁRNYAKAT AD...❓

Cégéres ribancok, műanyag senkiházik, lepénzelt bohócok. Ha azt mondom Lipcse, te sugárban hánysz, nincs átmenet, nincs kontextus. A Red Bull lenni rossz, a pénz foglyul ejtette a futball lelkét, EL-ÜZ-LE-TI-E-SE-DETT az egész hóbelevanc, és hát mi más lenne jobb példa erre, mint a Bajnokok Ligája elődöntője. Lassan mondom, hogy mindenki értse: a katari pénzmosók és az energiaitalos maffia közül az egyik idén tutira eljut a döntőig, tehát, mije van a fának...???? Le vele! Még szerencse, hogy nem lesznek nézők a stadionban, mert hogy kisülne a szemük ettől a szégyentől, az fix.

Milyen szép gondolatmenet. Mindennek megvan benne a helye. Fekete-fehér, igen-nem, jó-rossz, szép-csúf. Csak azok a fránya számok, azok ne tennék kontextusba ezt a kivételes arányérzékkel megkomponált tanmesét. De - szerencsére - teszik. (Ez a dolguk, ugyanis.)

A Lipcse tegnap, az Atlético Madrid elleni negyeddöntőben pályára küldött kezdőcsapata mindösszesen 80 millió eurójába került Dietrich Mateschitz-nek, az RB-konszern fejének. Összehasonlításképp, a BL-mezőnyben rendre legkisebb királyfiként a világ ellen harcoló, esélytelen kis mitugrászként ábrázolt spanyolok csak arra a Joao Félixre 120 milliót vertek el nyáron, aki csereként szállt be a buliba. Zongorázzuk el a különbséget?

De van tovább is. A Lipcse 2016 óta (a klub ekkor került fel a Bundesliga első osztályába) összesen 74 millió eurónyi mínuszt termelt az átigazolási piacon. Az Atlético 79, a következő körben ellenfélként érkező PSG 307 millió eurót égetett el ugyanennyi idő alatt, nem is beszélve a sorozatban még szintén versenyben lévő Barcelonáról (-355 millió), Bayern Münchenről (-118 millió) és Manchester Cityről (-529 millió). Az egyetlen kivétel az a Lyon, amelyik általános meglepetésre ütötte ki a Juventust egy körrel korábban, és a még állva maradó klubok közül egyedül képes nyereséget realizálni a transzferpiacon 2016 óta (+135 millió euró). Na, ki is akkor a legkisebb királyfi?

A lipcseiek csütörtök esti kezdőcsapatában mindössze két olyan játékos akadt, akiért 15 millió eurónál többet kellett fizetnie a klubnak (Kampl, Olmo). Kampl mellett egyedül Gulácsi Péter volt még olyan játékos a pályán, aki 25. születésnapjának betöltése után csatlakozott a klubhoz. Nem véletlenül: ahogyan a klub korábbi sportigazgatója és edzője, Ralf Rangnick fogalmazott, a Lipcse a világ pénzének csapatra költése helyett egy piciny léket használva horgászik a piacon.

Apropó Rangnick. Amikor a korábbi Hoffenheim- és Schalke-főnök először találkozott Mateschitz-cel, egy mondatba sűrítve adta el neki a projekt velejét. "A Red Bull célcsoportja a fiatalok, mindenki, aki 16 és 25 év között van. Miért azonosulnának ezek a srácok-lányok 30 feletti sportolókkal?" A kocka el volt vetve. "Kevés kivételtől eltekintve csak olyan játékosok érdekelnek bennünket, akik 17 és 23 éves kor között vannak. Aki elmúlt 23, az többé már nem tehetség" - magyarázta egy öt évvel ezelőtti interjúban Rangnick.

A pláne persze nem ez, mert közhelyes PR-lufikkal Majnát (Szajnát, Temzét, Tiszát, Dunát...) lehetne rekeszteni a futballban. Hanem az, hogy ők ezt véresen komolyan is veszik.

A társadalom _red bullizálódásának_ korát éljük. Az energiatalnak csúfolt cukros lötty a vég nélküli élményhajhászat metaforája a modern popkultúrában. Minden pórusuk, minden reklámjuk, minden egyes nyilvánosság előtti köhintésük a szlogen eladását célozza: "a Red Bull szárnyakat ad". Szárnyakat - a pillanathoz, a vég nélküli bulizáshoz, az örök fiatalsághoz. Az élmény ugyanis minden. A pillanat tört része alatt suhan el mellettünk az élet, ezért minden momentumot kötelességünk kihasználni. A felgyorsult konzumvilágban tilos meg- és leállni, hiszen a lassulás öreges, bigott és felesleges. Nem elég élni; szélsebesen kell száguldani.

Akárcsak a futballpályán.

Rangnick volt a tökéletes ember ehhez a filozófiához. Nem pusztán edző, de kicsit még a sportigazgatónál is több: innovatív futballteoretikus. Ahogy magáról mondja, "vizionárius", aki csak és kizárólag holisztikusan képes gondolkodni. Már 1998-ban, a másodosztályú Ulm edzőjeként kiselőadást tartott a Das Aktuelle Sportstudio c. TV-műsorban arról, hogy mik a négy védő és a zónavédekezés előnyei a söprögetős formációkkal szemben. Okfejtését akkor tudálékoskodásnak hitték, és jobbára kinevették: szemüveges professzornak gúnyolták a háta mögött, miközben Félix Magath a markába röhögve mantrázta, hogy "taktikára csak a rossz játékosoknak van szüksége." Rangnick azzal kontrázott, hogy a játék jövője a magasabb sebesség, amihez "elsősorban gyorsabb gondolkodásra van szükség, semmint gyorsabb mozgásra." Lehet tippelni, kinek lett igaza.

Ma ott tartunk, hogy a Bundesliga edzőinek legalább háromnegyede Rangnick köpönyegéből bújt elő. A BL elődöntőjében már biztosan ott lesz Julian Nagelsmann, Thomas Tuchel, és jó eséllyel pályázik rá Hansi Flick is, miközben a tavalyi sorozatot az a Jürgen Klopp nyerte a Liverpoollal, aki idén harmincéves pechszériát megszakítva lett angol bajnok. Nem lehet nem észrevenni, hogy a német futball leigázta a világot: a gegenpressing egy végletekig anglomán közegben is bejáratott nemzetközi szakszó lett, miközben Rangnick alapelvei axiómákká váltak a játék elméletében és gyakorlatában is. Amikor Helmut Gross és Rangnick a nyolcvanas évek végén megalkották a "Ballorientierte Raumdeckung" elméletét, talán maguk sem hitték, hogy eljön az a pillanat, amikor a zónavédekezés kombinálása az agresszív letámadással lényegében a futball nulladik kilométerkövének számít majd, most mégis pontosan itt tartunk.

Sőt, egy kicsivel még előrébb is, hiszen a Lipcse tavaly év végén felállította a kispadról Rangnickot.

Az, hogy a meccseket ma a legmagasabb szinten az ún. átmeneti játékfázisok (transition) döntik el, magukra valamit is adó asztaltársaságokban már nem képezheti vita tárgyát. "A góllövésre közvetlenül a labda megszerzését követő tíz másodpercben van a legnagyobb esély. Labdaszerzésre pedig a labdavesztés utáni első nyolc másodpercben. A modern futballt a játéknak ez a két alapeleme határozza meg" - mantrázta évekig Rangnick, a világ pedig nem csak elhitte, hogy igaza van, de lassacskán meg is tanulta a módszereit.

A csatolt képen remekül látszik, hogy a sikeres csapatok (BL- és EL-helyeken végzők) elsöprő többsége az átlagnál jóval intenzívebb letámadást alkalmaz. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a sikeresek között is a legsikeresebbeket (BL-indulók és ott a végjátékig jutók) nem a presszing használata különbözteti meg a közvetlenül utánuk érkezőktők, hanem az, mennyire ellenállóak a letámadásnak. Vö.: ha mindenki presszinggel, a szűk keresztmetszetet az jelenti majd, hogy ki ellen a legkevésbé hatékony a letámadás (vagyis ki képes kihozni a labdákat nyomás alatt is, mely játékosok fordulnak ki a csapdákból egy-egy könnyed csellel/megindulással).

Rangnick a játéknak ebben az elemében már nem igazán tudott továbblépni. A csatolt képen látszik, hogy a Lipcse az elmúlt három szezonban egyaránt a BL-csapatok átlaga alatt teljesített a nyomástűrést mérő ún. OPPDA-mutatóban (miközben a letámadásának intenzitása is visszaesett a Hasenhüttl-korszakhoz képest). A Lipcse vezetősége ezt látva és érzékelve döntött úgy, hogy azt a Julian Nagelsmannt hívja a kispadra, aki bár szintén a Rangnick-féle német futballforradalom gyermeke, a labdabirtoklás tekintetében jóval progresszívvebb elveket vall, mint elődje.

Miközben Rangnick annak idején Hoffenheimben vívó- és boxedzésekkel fejlesztette játékosai egyensúly- valamint ütemérzékét a szabályos labdaszerzések számának növelése érdekében, Nagelsmann a csütörtöki BL-negyeddöntőben szemrebbenés nélkül rugdostatta agyon az Atlético játékosait annak érdekében, hogy elkerülje a spanyolok halálos kontratámadásait. És ez nem volt különösebben meglepő: a Lipcse a BL-szezonban eddig úgy követett el másfélszer több szabálytalanságot az általuk elszenvedettnél, hogy amúgy a meccsek cirka 60%-ban náluk van a labda.

Az alkalmazkodás és az olykor cinizmusba hajló pragmatizmus a Rangnick-féle koncepciós futball következő lépcsőfoka. Senki nem szeret ugyanis meghalni - még állva sem. Tegnap Nagelsmann (akivel a csapat jelentősen előrelépett nyomástűrést tekintve, ám még mindig nincs a legjobbak szintjén) legalább négy különböző formációt használt a meccsen, és minimum kétszer reagált azonnal arra, hogy Simeone belenyúlt a meccsbe.

Végtére, ez is csak a pillanat hatalmának erejét támasztja alá. Úgy tűnik, a futball végleg(?) red bullizálódott.