Facebook

Kérem a pedagógusainkat, hogy ma éjfélig regisztráljanak az oltásra és éljenek majd az oltás lehetőségével, hogy minél hamarabb újraindíthassuk iskoláinkat, óvodáinkat!

Az oltási program rendben zajlik, a mai napon a beoltottak száma jó eséllyel eléri a kétmilliót. Ezzel jelenleg hazánk átoltottsági aránya az Európai Unión belül a legmagasabb.

Hír TV, Bayer Show az aktuális járványhelyzetről, a magyar egészségügy kapacitásairól, a vakcinákról és a szürreális ellenzéki támadásokról.
Tartsanak velünk!

A marosvásárhelyi „Fekete március” áldozatainak és hőseinek emlékét kötelességünk megőrizni! Tegnap, 31 esztendővel a romániai atrocitások után, Marosszentgyörgyön avattak szobrot a tragikus események magyar és cigány érintettjeinek emlékére.

Tisztelt Emlékezők!
Kedves Honfitársaim!

Nagy megtiszteltetéssel fogadtam az emlékműavatásra szóló meghívást. A jelen körülmények azonban megakadályoznak sajnos abban, hogy személyesen részt vehessek ezen a fontos eseményen. Ugyanakkor szívesen teszek eleget ezúton a felkérésnek, és osztom meg Önökkel gondolataimat.

Sütő András így fogalmaz egyik 1984-ben megjelent írásában: „Hűség és bátorság csak olyan emberek körében tanyázik, akik tiszta lelkiismerettel vannak egymás iránt: akiknek mosolyába nincsen kés göngyölve, szavaik pedig nem arra valók, hogy a szándékaikat eltitkolják velük.”

Egy ilyen igaz magyar ember mély értelmű, örök érvényű bölcselete ez. Olyas valakinek a tollából származik, aki sokakkal együtt maga is céltáblája, személyes résztvevője, maradandó testi és mély lelki sebeket szerző átélője volt annak a szomorú eseménynek, amelynek ez az alkotás emléket kíván állítani.

Emlékművek többek között azért születnek, hogy előttük állva emlékezhessünk olyan történésekre, amelyek valamiért nagyon fontosak egy közösség számára. A 31 éve Marosvásárhelyen lezajlott „Fekete március” mindenképpen ezek közé tartozik. A velünk élő történelem része, a magyar nemzet történetének olyan kiemelkedő fejezete ez, amelyet nem homályosíthat el az idő múlása. Kiváló példázata annak, hogy nekünk magyaroknak mi ad erőt ahhoz, hogy ha kell, a történelem viharaitól megtépázva is vállaljuk a közös szenvedéseket, a kirekesztettséget, a megaláztatásokat. Ezek a 31 éve történt események példát mutatnak arra, hogy a nemes ügyekért való összefogással, a megélt nehézségek, a kisemmizettség ellenére mindig képesek lehetünk az egymásra találásra, az elnyomás elleni szemben állásra.

Az emlékmű előtt állva, vagy amikor előtte elmenvén éppen csak rápillantunk, lehetőségünk adódik majd, hogy a „Fekete március” szomorú és felemelő pillanatait felidézve emlékeztessük magunkat, egymást, az utánunk következő nemzedékeket arra, hogy áldozatvállalás, áldozatvállalók nélkül nem érhetünk el sikereket, nem lehet jövőnk, könnyen az „egykoron volt nemzetek” közé sorolódhatunk. Lehetőségünk adódik, hogy köszönetet mondjunk a már elhunyt, vagy még élő magyar nemzettársainknak, a magyar és cigány áldozatoknak és mindazoknak, akik nem féltek szembeszállni az elnyomó hatalommal, a rájuk uszított tömegekkel. Mert köszönettel tartozunk azoknak, akik nem törődve a megtorlás következményeivel, „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” vagy a „Ne féljetek magyarok, itt vannak az adysok!” elhíresült kiáltásukkal sorsközösséget mertek vállalni a magyar nemzeti kisebbség jogaiért szót emelőkkel, demonstrálókkal. Köszönettel tartozunk az 5 halálos áldozatnak, a majd 300 sebesültnek azért, hogy a többi résztvevővel együtt kiálltak magyarságukért, vállalták a harcot a nemes célokért. Köszönet jár mindazoknak, akik erőt merítve magyarságuk iránti elkötelezettségükből, erőt adva egymásnak, szembe mertek szállni a hatalommal, a gyűlölettől szított tömegekkel.

A marosvásárhelyi atrocitásoknak egyetlen szomorú célja volt: elterelni a figyelmet a hatalomátmentésről. Románia akkor vezetői polgárháborús veszélyre, az ország szétesésére hivatkoztak, és a „magyar kártya” kijátszása akkor is kézenfekvőnek látszott a szemükben, ahogy az már bevált korábban is számtalanszor. A politikai játszmák Marosvásárhelyen öt halottat és több száz sebesültet eredményeztek, de a magyarok és cigányok mind egyazon nacionalista elven működő elnyomó rendszernek áldozatai voltak.

Azok, akik akkor ott voltak és mertek bátrak lenni valószínűleg érezték, tudták azt, amit Sütő András ekként fogalmazott meg: A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk. És egyhangúlag megválasztott emlékei. Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban... Mert amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk.

A marosszentgyörgyiek szülőföldje ez a vidék, ahol alig több mint harminc éve kénytelenek voltak szembeszegülni az ellenük felhergelt tömegek ellen. Többüket felbujtónak titulálták, bebörtönözték míg az igazi hangadó, az igazi tettesek soha nem kerültek bíróság elé. Egy biztos: a magyarság az adósuk maradt minden itteni cigány és magyar embernek, akik fel merték emelni a hangjukat a magyarság védelmében. Elnyomott, megalázott emberként ugyan azt a kenyeret ették a magyarok, romák, cigányok, egy volt a sorsuk. Kívánom Önöknek, hogy az emlékműre ne keserűséggel tekintsenek, ne a veszteség jusson eszükbe, hanem büszkeség töltse el a szívüket, hogy mostani és egykori szomszédaik milyen bátor emberek voltak 1990. március 20-án.